~Chapter 1

Sziasztok!

Itt az első rész, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!

Sarah xX

- Jessy, gyere ide apához. - szóltam mosolyogva a kislányomnak, mikor bementem a házba. Épp a stúdióból értem haza, de nem volt itthon senki. - Doris, itthon vagytok?! - kiáltottam el magam ijedten. Hol van a lányom és a bébiszitter, este 9-kor?

Idegesen kezdtem körbejárni a lakásban és a kertben, de sehol nem volt senki. 

A telefonomért mentem a nappaliba, majd Doris számát tárcsáztam.

- Áh, Mr.Tomlinson! - szólt bele a telefonba egy ismerős férfi hang. 

- Hol van Doris?! Mit művelt vele és a lányommal? - kérdeztem. Kezdtem komolyan megijedni, hiszen talán elrabolták a lányomat a bébiszitterével együtt.

- Nyugodjon meg. A lánya és Doris tökéletes kezekben van. - kacagott.

- Hozza vissza őket. Most! - mondtam remegő hangon. 

- Louis, komolyan nem ismersz meg? - nevetett az illető. Ekkor esett le, hogy ki ő valójában.

- Dan?! Normális vagy? - förmedtem rá. - Hol van Jessy és Doris?

- Nyugi. Itt vannak nálunk. Anyád beszélt vele, hogy jöjjenek át. Nemsokára mennek vissza. Ne aggódj.

- Mi az, hogy ne aggódjak?! Legalább egy sms-t írhatott volna valaki, hogy ne legyen meglepetés, hogy nincsenek itthon. - sóhajtottam. 

- Igaz. Sajnáljuk. Viszont...Van valami, amit tudnod kéne, viszont Doris nem fogja elmondani.

- Mi az? - kérdeztem. 

- Doris szeret téged. Most beszéltek erről anyáddal. - mondta, mire én felhúztam a szemöldököm. 

- Komolyan? Nem csak viccelsz? 

- Teljesen komoly. Anyád azt mondta neki, hogy mikor visszamegy, mondja el. Szóval...Majd lepődj meg. - nevette el magát. Én valahogy nem tudtam neveti. 

- Rendben, szia Dan. - hadartam el három szót, majd bontottam a vonalat. 

Nem sokkal később, a csengő hangja verte fel a csendet a házban. Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. 
- Sziasztok. - mosolyogtam a nevelőnőre, majd átvettem a kislányomat. - Jól viselkedtél, picim?
- Igen, nagyon jól viselkedett. Egy rossz szavam nem lehet rá. - mosolygott rám Doris. 
- Rendben. - bólintottam, majd arrébb álltam, Doris pedig bejött az ajtón, és becsukta maga után az ajtót.
- Louis, beszélhetnénk? - kérdezte Doris.
- Persze, mond csak. - mosolyogtam rá, majd helyet foglaltam a fotelban Jessy-vel a kezemben.
- Szóval...Öhm, arról lenne szó, hogy..Azt hiszem,..Szerelmes vagyok beléd. - mondta, én pedig meglepődötten néztem rá.
- Doris..Ez..Hogyan mondjam. - kezdtem el gondolkozni a tökéletes szavakon. - Azt hiszem, én még mindig nem állok készen egy kapcsolatra, a feleségem halála után. Tudom, hogy ez most fura, hiszen majdnem 3 éve történt ez az egész, de...Ez nekem tényleg nem fog menni. Sajnálom. Tényleg. - néztem rá sajnálattal. Fájt, hogy így el kellett utasítanom, de éreztem, hogy még nem állok készen egy új kapcsolatra. 
- Én sajnálom, Louis. Gondolhattam volna, hogy ez lesz. - hajtotta le a fejét szomorúan. Nagyon megsajnáltam, de nem tehettem semmit. 
- Ne sajnáld. Az én hibám. De talán egy kicsit később megpróbálhatjuk. - mosolyogtam rá. 
- Komolyan? - mosolyodott el.
- Persze. - mosolyogtam. Kislányomra pillantottam, aki édesen szuszogva aludt karjaimban. Jessy-ről mindig Emily jut eszembe. A boldog pillanatok, és azt, mikor megtudtuk, hogy kisbabát vár, csodálatos érzés volt, bár először kicsit meg voltam ijedve az apaságtól. Mikor magamra maradtam Jessy-vel, szörnyű volt, és ezt a helyzetet Jessy is érezhette.
Sóhajtva álltam fel a helyemről, majd indultam el Jessy szobájába. Benyitottam, majd a kislányt az ágyba fektettem. Betakargattam, majd egy puszit leheltem puha arcára, és kimentem a szobából. 
Mielőtt lementem volna, nagy levegőt vettem, hogy felkészüljek arra, ami várni fog rám, hiszen Doris még biztos nem fogadta el a helyzetet, és próbálkozni fog. 
 Épp indultam volna le a nappaliba, mikor megpillantottam magam előtt Doris-t. 
- Oh, Louis. - mosolyodott el. 
- Doris? Hát te? - lepődtem meg, hiszen nem számítottam rá.
- Csak meg akartalak nézni titeket, de látom már lefektetted Jessy-t.
- Igen, alszik, szóval inkább menjünk le. - néztem rá.
Doris csak bólintott, majd hátat fordított és lement, én pedig követtem őt.
Kissé furcsa volt a viselkedése, de nem értettem miért.
- Holnap hányra jöjjek? - pillantott rám, eközben pedig a táskájáért nyúlt. 
- Holnap nem kell jönnöd. A srácok, Jessy és én holnap turnéra megyünk.
- Te egy lassan 3 éves kislánnyal akarsz turnéra indulni?! Normális vagy? Paul mit szólt ehhez az ötletedhez?! Na és a srácok? - nézett rám felháborodottan. - Vagy itthon hagyod a lányodat, vagy felmondok. Itt és most.
Kikerekedett szemekkel néztem rá. Meglepődtem azon, amit mondott, viszont Jessy-t magammal fogom vinni.
- Figyelj, Doris. Nekem...A lányom nagyon fontos, és bár csak 4 hónapra megyünk, nem akarom,hogy azalatt ne lehessek a lányom életének részese. Sajnálom.
- Oh, igen? Hát jó! Sok sikert az olyan bébiszitter kereséséhez, aki eltűri a makacskodásodat és aki megteszi azt, amit én! - mondta a szemembe, majd elhagyta a házat.
Sóhajtva leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tv -t, majd nem sokkal később elaludtam.

Reggel ajtócsapódásra ébredtem. Felálltam a kanapéról, amin múlt éjjel aludtam el, majd körbenéztem a földszinten, ezután pedig elindultam az emeletre. Mikor felmentem a lépcsőn, Emily-t pillantottam meg.
Nem akartam hinni a szememnek. Hogy lehet ez? Ő már meghalt.
Mi folyik itt?
- E..Emily? - kérdeztem meglepődve. 
Nem kaptam választ, csak közelebb jött hozzám. Összeszorítottam a szemem, majd mire kinyitottam, Emily már nem volt ott. 
Előkaptam a telefonomat, majd megnéztem az időt, ekkor pedig a dátumot is észrevettem. Augusztus 9.
Ma van a kislányom születésnapja, ami azt is jelenti, hogy ma 3 éve, hogy Emily elhunyt.

Pár perc múlva, már a földön ülve sírtam, majd egyszer csak megjelentek mellettem a srácok. 
- Hé, haver. Mi a baj? -kérdezte Liam, miután leguggolt mellém. Felnéztem a többiekre, és láttam, hogy mindegyiküknél egy kis ajándéktáska volt. 
- E..Emily. Láttam! Itt volt! Velem szemben állt, és egyszer csak eltűnt! - néztem a fiúkra. Tudtam, hogy nem fognak hinni nekem, pedig így volt.
- Louis, ez hülyeség. Nem láthattad. - nézett rám Harry. 
- Harry! Kérlek, ne nézz hülyének! Láttam, hidd el. Nem vagyok hülye! - néztem rá, ekkor meghallottam Jessy sírását. Felálltam, majd gyors léptekkel mentem a szobájába. 
Kiemeltem a kiságyából, és megpusziltam. Az ablakhoz mentem vele, majd felhúztam a redőnyt és leültem vele az ablak alatti fotelba.
Liam nyitott be a szobába. 
- Minden rendben? - lépett a fotel mellé, majd megsimogatta Jessy arcát. 
Egy aprót bólintottam.
- Keresel Jessy-nek ruhát? - pillantottam Liam-re, majd Jessy szájába adtam a cumiját. 
- Persze. - mosolyodott el, majd a szekrényhez ment, és keresgélni kezdett. Nem kellett sokat várnom, hamar kiválasztotta neki a ruhákat és lerakta a pelenkázóra, ahol már Jessy feküdt.
Levettem a pizsamát róla, majd a pelusát is, ezután pedig ráadtam a Liam által elővett ruhákat. 

- Indulhatunk? - nézett ránk Paul. 
- Persze. - válaszoltam a kérdésére, majd felemeltem Jessy-t. Legszívesebben nemet mondtam volna Paul kérdésére, de nem tehettem. 
Kivittük a bőröndjeinket a turnébuszhoz. A sofőr berakta a cuccainkat a buszba, mi pedig felmentünk a buszba.
Ismét egy újabb turnénak nézünk elébe...